FÁTYOL NOÉMI

Félelem

Teremtő Isten,rám tekints!
Köröttem nincsen semmi kincs.
Viharban állok védtelen,
szememben ring a végtelen.
Tegnapok bűne rám tapad,
sok régi seb most felfakad.
Holnapok terhe mért nyomaszt?
Lelkemet tépi száz panasz.
Sasok szárnyára felkapok,
szikrázó Nap felé feljutok,
szabad,friss levegőt szívhatok.
Szállok kristálykék ég alatt,
a világ csúf része lenn maradt.
Zuhanok!Mélybordó végtelen!
Véres világban létezem!
Hiába nyújtom két kezem!
Bűn és szenny ami körbevesz.
Milyen élet az,ami lesz?
Óceán mélye eltakar,
zúg és morajlik,felkavar,
kivet a víz,ő sem akar.
Gyermekszemekben elbújok,
egy tiszta érzést kutatok,
de már ott sem nyughatok.
Nyílik a tér és átölel.
Merre,hová?Csak innen el!
Utak porában elbukok,
hiába,sehova sem jutok.
Futok őserdő mélyére,
ki a nagyvilág szélére.
Vadak közt,vadként,védtelen,
de itt már konkrét a félelem.
Magamat zsákmánnyá így teszem.
Teremtő Isten,légy velem!

Vágyakozás

Te csúf,nagy,fekete madár,
hangod a telet hozza már.
Ködben elbújó napsugár.
Kár-kár,hogy véget ért a nyár!
Gyászruhás,károgó csapat,
búsan hallgatom hangodat..
Pipacstól izzó réteket!
Nem fagyott,kopár kerteket.
Harsogó zöldet,aranyat!
Nem dermedt,halott madarat.
Szivárványt azúr ég felett!
Nem hótól terhes felleget.
Lágyan libbenő levelet!
Nem zord,süvöltő szeleket.
Január,február,itt a nyár!
Hess,huss csúf,fekete madár!

N. SEBESTYÉN KATALIN

Lélekmentő

Lelkünk akár egy finom hegedű,

abból öröm és bánat csendül.

Hangja kétféle fajta,

mestere játéka befolyásolja.

Lelkéből gyönyörűszép,

nemes hangok áradnak annak,

aki engedi és hagyja.

Feszes húr csengő hangon muzsikál,

elvarázsolva hallgatóját.

Szívünk megmentője,

a szép szólamok zengése,

hangok összhangba kerülése,

bús lelkek húrjain szétterülve.

Ha a pokol ura belenyúl,

keserű bánattal búsan szól,

ekkor gonosz hangok áradnak.

Mikor emberek lelkét zsarnok uralja,

csalogat, hiteget, álörömöt mutat.

A Földön oly keservesen szól a húr,

sokszor árad belőle csak a ború.

Emberek! Tőlünk függ, mely kézbe

kerül a hegedű, öröm, vagy

bánat hangján szólít meg.

Kérlek Uram!

Lelkeknek juttass fényvilágot,

sötétségből mutass kiutat,

töröld le gyászok könnyeit,

hogy jó irányba találjon

az emberi gondolat.

Kötelék

/Láncok/

Angyalecseteddel megfestetted létem,

ébenfestékeddel álmom.

Úgy vártak, mint éjszakára nappal virrad,

délutánra a vérvörösen izzó alkonyat,

tavaszi reggel a nap sugarát,

fagyos téli este jégcsapok illatát.

Míg tested bölcsőm volt, benned léteztem,

lényem lényeddel összefonódott,

összekötő kapocs a köldökzsinór volt.

Eljött az idő: kínok-kínján megszülettem,

félelmetes, hideg, fénylő ismeretlentől

megijedtem, kirohanásom sírásba torkollott.

Felocsúdtam, boldogan hallgattam

szíved nyugtató ritmusos dalolását,

így erősödött bennem keserédes érzés.

Pihenni vágyik a test, ünnepel a lélek,

ember született, eredendőn jónak.
Kérdésemre gyengéd pillantással felelsz,
puha angyalfátyol símitja arcom.

Mámorittas bódulattal zuhantam
óvó karodba, bújtam a világ elől,

fehér angyalszárnyon egyre feljebb szálltunk.
Ölelésed védőbástya létemnek,

fényes csillagként jöttem e világra.

Hatalmas kőszírt karjaid melege,

testem köré védelmező falat emel.

Félelemérzés teljesen megszűnik, hisz

e kötelék mindörökre összeláncol.

Múlt, jelen, jövő

Életutam felett a lég délibábként remeg,

kattogó filmkockák peregnek bennem,

felidéződnek régmúltnak igéző napjai.

Pókhálóval átszőtt, porlepte,

s rég eltemetett, emlékeim felsejlenek,

bódultan bolyongok útvesztőiben.

Egy-egy cselekedet, íz, hang, illat

múltam ködös fátyolát fellebbenti,

álmaimban igazgyöngyként rám

áldás-szemek gurulnak.

Kéklő, fodros hullámok ringatnak,

lemossa testem-lelkem útjának porát,

kristálytisztára fürödtem

holdvilág világító fényénél.

többé már nincs múltam,

jelenem tudás-szomjjal élem,

jövőmet kíváncsisággal várom.

Dietrich Lídia

Kastélyom

Homályos, hideg falakat takaró levelek

fészkeiben csipogó életek, kirabolt az életed...

a vadszőlő fogsága tartja a múltad, ez a jelened.

Ellopott kilincsek, kulcstartón nincs, ami kitárna,

nyithatatlan ajtók, akár egy szomorú szív bússága.

Magányos illatod már nem idézi a múltad,

gondolataim feléd, a mélységedbe hajolnak.

Érzem én egykori gyönyörű gyönyöröd,

de méltóságod, ártatlan birtoklásod

most már valahol mélyen elásott.

Nincsenek benned hangok, vidám kacajok,

megtörten állsz, sötét most minden nappalod.

Imádságban, csendesen szólsz bele e korba,

hallgatlak is, de nyugtatni nem tudlak,

számat összezárva csak némán csodállak.

Egykor csobogó patakod üressége tátong,

múlt és jelen szakadéka borzongva átfog.

Magasban vetekszik tornyod még a fákkal,

de az ágak természetüknek ellen nem állnak,

anyai simogatásuk megváltozott mára.

Körülötted és benned akaratlanul megáll,

ami nekem oly nagyon-nagyon régi vágy,

hogy az idő megtartson, akkor, ott, magán

és éljen az érzés hihetetlenségben mindig

nem törődve azzal, ki éppen mit hisz.

Persze tudom, te még más szeretnél lenni,

joggal kívánod ezt gyorsan, végleg feledni,

nyomorodat elhagyni, ajtódon kiengedni,

s újra a fényben, áldásban, illatozva, tisztán,

ragyogva ragyogni.

Párhuzamban veled, alólad nézem az eget,

kékjében, s szemeid villódzó, színes tükrében

tartom én is veled magányban szívünket...

Oh jövő, hol vágtató, hol kínosan vánszorgó

kéne valami, valami bíztató!

Hamvas

Mélyen néznék szemedbe, némán,

s harsogó fanfárok árnyékába bújnánk,

én, mint Minerva s egy velencei kurtizán

viaskodnék veled ésszel, de csak tompán.

Szavad és tetted, mint éles fullánk,

s mégis el nem múló forró vágyláng

döf és hatol bennem mélyen, egyre át,

s kezdem hinni, hogy csak te és nem más.

Kétkedésem, aranyló, biztos fénye

közeledő hangoddal, illatoddal, ízeddel

nem vetekszik, nem veszekszik, ha éjjel

szívem a te szívedben belefér éppen, épen.

Homályos múlt, előtűnő emlékek,

de nem kell mindez, hagyd el, vége,

mint minden változik, a kép, s a vérem,

benned folyik időm, tőled lesz új, részeg.

Kérdőn nézlek, nem mindig értelek

zakatoló neuronok, kicsi, pici értelem,

s érzelem, mi nem biztos, még képtelen,

mert nem vagy itt, ma sem velem, bennem.

dr. Sasváry Erzsébet

ÜNNEP

Vannak napok, mikor csendben poroszkálunk

Vannak napok, mikor az út rögén

Megsebezzük a lábunk

Vannak napok, mikor fogunkat összeszorítva

Tüskés bozótba új utat vágunk

S vannak napok, mikor megállunk,

Verejtékünk lemosva

Azt mondjuk:"Sursum corda!"

S kezünket imára kulcsolva

Hálát mondunk mindenért, mit

Csapatunk elért, s tán még elér

Boldog a nap, mikor a föld az éggel,

Lelkünk az Úr lelkével

Ünnepi fényben összeér.

Csillagok

In memoriam...

Látod? A fenyők az égig érnek

Ágaik hegyén csillag ül

Mézillata van most a szélnek

A fűben tücsök hegedül

Teraszunkon e nyári este

Itt ülök csendben, egyedül

Látod a házunk milyen szép lett?

Szeretnéd a jó levegőt

Virágillatot, esti csendet

Rózsát! Nézd, milyen nagyra nőtt!

Meleg-szín falat, piros tetőt

Hűs zugokat a fák alatt

Fenyőágon madáretetőt

Az ablakban muskátlikat

Jóéjt-ölelést alvás előtt

S rigófüttyös hajnalokat

Szép lett volna! De már oly régen

Fenn ülsz egy fényes csillagon

Nyújtsd le kezed egy pillanatra

Hagyd egy kicsit a vállamon

Szólítalak majd: Hát itt vagy, Gyuszó?

S Te megsimogatsz, Csillagom..

Út, zivatar után

Csodás szivárvány kibomló, szépséges íve alatt

Egymásnak vetették hátukat a dombok

Ébredve nyújtóztak rajtuk a felüdült rétek

S a repceföldek teli sárga virággal

Fészkükből kezdtek kibújni lassan a méhek

S bár a zivatar hűs cseppje csillant még meg a fákon

Gőzölgőn sóhajtott már fel a végtelen aszfalt.

Futott az autó, csendes duruzsolással,

Szinte szállt velem, sebesen, akár az élet.

Akkor, hirtelen, az esőszagú friss levegőben

Valami nagy-nagy, szent öröm áradt

Mintha a menny most a földet magához ölelné

Isten karjaként fonódott rá a szivárvány

Az élő és élettelen földi világra

A marcona felhő immár rongyosra szakadott.

Álarca mögül kitört a fénylő Nap sugara

Glóriát vont a szelíd arcú, megázott,

Utunkat áldóan őrző Krisztus fejekre

Keresztekről kik néztek rám üdvöt üzenve

S mintha mellém ült volna az anyós-ülésre

maga az Úr, az Áldás, az isteni Béke ,

S nagy boldogság költözött a szívembe..

BIRÓ ERIKA

A lift állt meg

A Keleti végtelen gyomrát

görcsölte a vontatott érkezés,

az ócska busz rázott lelket belém.

A falról hazug napfény derült ránk,

a táskám lett kicsit nehéz,

a lift állt meg hirtelen velem,

a taxisok átkozták az eget,

észre sem vették azt az ölelést.

A vonat sikított indulást,

egy esőcsepp vette zokon,

lustán csordulva maszatos ablakon.

tiszta csíkot hagyva maga után.

Kívánság és papírhajó

Neked ma nem jár visszanézés.

A nyár közel, s te távolról se

teljesítetted azt a bizonyos kérést.

Álmomban te is ott voltál,

július volt és esett a hó,

de pont így valószerű.

Kívánság és papírhajó

mindhiába:

Jön a nyár én meg megyek.

Fodrosan, s talpig lilába'

vissza kellene nézzek,

mint a filmben a lány,

de nem vagy egy ingatag típus,

én meg nem hordok fodros ruhát.

Józanság

Zöld csíkot húz maga után a troli, elrobog.

Viszi a viszontlátás reményét, mikor

fellobog az elektromos vezeték szenvedélye,

s felröhög zsebemben valami mindentudó hang.

Elköszön illúziódtól a józanság, csak én nem tudok.

Megzuhan gyomrom táján apró sejtéssel a súly, ha

felkutat emlékek tömegén egy mellőzött rezzenést,

s levonja a gyászos konklúziót az irgalmatlan ész:

szomorú hangodban nem nekem szól a csöpp remény.

Otthonok

Elköltöztem megint, hoztam magammal a lakást.

Csendestét nem mosolyít szomszéd göndörkacagás.

Már csak a néni olvad a falba: ruhája, haja...

vagy inkább nénivé olvad a sarokház szürke fala?

Napszemüveg mögül macskának dúdol altatót,

Tchiboval ébred, megadja neki a megadhatót.

Ajtaja szárnya ha nyitva, s benézel, szürke lakat

zsémbeli ridegen, szürkén: a magány nem kirakat!

Hazajövök, ha van még nekem hazám.

Kávéba cukor, cukorba merül a kanál...

Minden a helyén, csak máshol keresem,

nem számít. Még mindig kettővel szeretem.

A kanál meg a villa helyet cserélt, vagy

az már egy másik helyen ivódott belém?

Kaktusz a kétség, papucsom mellett fogad,

a mosogató meg ugye magától mosogat.

Még csak első fordulós a kismacska alom,

a másodikra itthon leszek, ha úgy akarom.

Addig tán keresztbenyel egy másik világ,

mondj, anyám értem, ha tudsz, egy imát!

Sohase máskor, most, ha lehet,

követelj tőlem még egy hetet.

Nektek egy évszak, belőlem darab

otthon-érzés, mi tovább szakad.

Kondenzcsík lopja, reggel viszi,

anyám ha mondom, el sem hiszi.

Háttérzaj

Nekem te túl hangosan sírsz,

lehet azt szolidabban, gyermek!

Ezer éve megtanultuk otthon,

néma a kín, s megállít egy percet.

Nekem te átlátszol, a felhő

nem borul úgy, habtestével föléd,

nekem te nem beszélsz, bár hangod

nem kergethetem mögéd.

Talán ha unott háttérzaj maradsz,

nem lehetsz porszem a gépezetben.

Az én világom te nem rombolod,

nem vagy jelen,csak képzeletben.

Nem vagy jelen, csak képzeletben!

Vörös Ferenc (Budapest)

Árvafa

Azon a nyáron voltunk tíz évesek. Elég rendkívüli nyár volt, sose feledem. Ritkán beszélek Zalacsányon töltött gyerekkoromról. Szeretem feledni, pedig vissza-visszajárok szüleimhez. Nem ők tehetnek róla, és nem is tudják, hogy minden lépés emlék, minden lépés kín. Sokakat biztos a hűtlenség tudata kínoz, de engem nem, egy kísértet űz távol szülőfalumtól.

Azon a nyáron... Szokványosnak indult... (De egy buta frázis ez!) Akkoriban nem vett körbe ennyi barát, mert egy bőven elég volt... A legjobb, az egyetlen... Sokszor terveztük a jövőnk a tó partján az egyik fűzfa tövében. Ha egyikünk orvos, másikunk ügyvéd. Véletlenül se ugyanaz. Csupán egy volt biztos: egymás közelében. Elképzelhetetlen volt bármilyen sikerekben gazdag jövő egy olyan világban, amiből hiányzik: az együtt. Ismertem, mióta az eszemet tudom, talán ezért... talán csak ennyi az ok...

A nyár utolsó reggelén azonban hiába vártam ott a fűzfánál. Mindig késett, de most más volt, ahogy vártam, egyre jobban elfogott az érzés, hogy valami nincs rendben. Magam se tudom, mi késztett rá, ám hirtelen felpattantam és rohantam hozzá. A hátsótelkükön futottam át, ahol az apja fát vágott. Rossz ómen. Ilyenkor nem szabad hozzászólni vagy megzavarni, bár fel se tűnt ottlétem, alapjelenség voltam. Berohantam a házba, de hirtelen elém állt az anyja. "Hová mész?" Újabb rossz ómen. "Hozzá..." "Nem lehet, nagyon beteg" Értetlenül álltam. Hogyan? Miért? Hol járt tegnap este? És én miért nem láthatom? Mi olyan baj lehet, ami miatt én nem láthatom? "De nekem látnom kell! Ha meglát, meggyógyul!" Vonakodott, de engedett. Berontottam hozzá. Felvidult, amikor meglátott, de a láz okozta gyötrelem leolvasható maradt az arcán. Megsajnáltam, de tudtam erre nem jöhet rá. Viccelődtem vele, szórakoztattam, de legszívesebben melléfeküdtem volna, átöleltem volna, hogy átvegyem tőle a betegségét. Nevetett, örült nekem, a világ minden kincséért se hagytam volna el, de aztán jött apám és menni kellett. Mint utólag kiderült, előtte éjszaka, hogy bizonyítsa szerelmét, átúszta a hideg tavat, de ahelyett hogy hazament volna még pár órát... "csavarogtak"... Átok! Átok! Átok!

Reggelre meghalt. Nem mentem el a temetésre. Nem hittem el, hogy megtörtént. Sokáig jártam vissza fűzfához, és kimondatlanul arra vártam, hogy hirtelen feltűnjön. Időnként hallottam hangját, nevetését. Hallottam, ahogy kiabál utánam, hogy "mindjárt megfoglak... gyere, ússzunk... kimerül mélyebbre... másszunk fára..." Az emberek látták mit csinálok, de hagyták, mert tudták, hogy nálam többet senki nem veszített. Sok időbe telt, míg elszántam magam, és elmentem a sírjához, mikor már nem volt más, mint elfogadni, és továbblépni. Beszélgettem vele, elmondtam, mit jelentett nekem, és milyen űrt hagyott maga után.

Továbbléptem, és a sors úgy hozta, hogy Esztergomban lett állásom. Távol az emlékektől. Boldog vagyok itt, szeretem ezt a helyet, mióta megvan a híd, szívesen sétálok át a túlpartra és gyönyörködöm a bazilikában, és elfelejtem, hogy valahonnan messziről jöttem idegenként, viszont ott vannak a családi ünnepek, amikor kénytelen vagyok visszatérni. Csány minden sarkon emléket rejt számomra. Még arról is, ami nem feltétlenül hozzá köt, arról is előbb-utóbb ő jut eszembe. Azonban a legnagyobb kínzóm a fűzfa a tóparton. Társait már rég kivágták, de ő áll egyedül, árván, büszkén. Örökké emlékeztetve, hadd tudjam mindig, hogy én már csak fél vagyok!

Egy árva fa a csányi tó partján. Az egyetlen tanúja bánatomnak, és régvolt boldogságomnak. Még a város közelébe se érek, de már beszél hozzám az ő hangján. Szüleim nem tudják, de mindig a fához megyek először, mert máskülönben egész ottlétem alatt kísért. Megállok a töltésnél, komótosan odasétálok, s közben mesélek neki az elmúlt időszakról, megérintem, végigsimítom a kérgét, régebben fel is másztam rá, de már nem szánom rá magam. Néhány perc csupán, de már rituálé. Áldozat a lelkemet keselyűként mardosó démonnak, ami nem engedi soha felednem, hogy volt egy barátom, s talán az egyetlen, igaz szerelmem...

A PRETORIÁNUS

1.

Mit kukorékol ez az átkozott kakas? Mire megszólal... haaajh... a kakas, háromszor fogsz engem megtagadni, Péter... kakasszó... haaajh, de álmos vagyok... kakasszó... Kakasszó! Hecate, Plútó, Proserpina elaludtam! A prefektus ki fog nyírni! Hol vannak a saruim?! Oh, hogy a hetérák vére folyjon patakokban, hol ez a kölyök! Septimus! Septimus! Néz rám a bárgyú! Nem érti, mi bajom?! Centurió vagyok, semmirekellő, az augustusnál kellene lennem kakasszóra! Mint minden megátalkodott napon! Mi az, hogy ma nem? Miért nem? Ianuarius idusa előtt 7 nappal, pár hónap és 1040 éve lesz, hogy Romulus apánk letette imádott Rómánk alapkövét. És kivételesen engedélyt kaptam pihenőre. Ne haragudj, Septimus. Kifényesítetted a páncélom? Még nem egészen? Nem baj, ma kivételesen ráér. Serényen elmegy, addig én imádkozom. Van egy fából faragott keresztem, még anyámtól kaptam Narboban, mikor becsvágyva elhagytam szülőhazám a jobb, a katonaélet reményében. Esténként a párnám alá rejtem. Már azzal, hogy felveszem, hittel és erővel tölt el, majd utána elmondom az én kis imám. Valahányszor nekiállok, óhatatlanul eszembe jut, amikor felfedeztük egymás között, hogy igen itt is, még a pretoriánus gárdában is sokan vagyunk, a fél kaszárnya együtt imádkozhatott volna szolgálat előtt, de azt még azelőtt se mertük volna. Mára már csak én maradtam... Maximianus augustus követi az őrült képzelgéseit Nikomédiából, aki elvileg a birodalom ezen felének irányítását átadta neki, de gondolom jobb a békesség alapon... Békében éltünk, senkit nem bántottunk. Miért? Miért nem lehet elfogadni, hogy nem istent látok bennetek csak embert? Sőt, ha istenek lennétek, mind a négyen, nem volna szükségetek ránk. A pretoriánus feladata a császár életének megvédése, de egy isten életét nem kell megvédeni, mert sebezhetetlen. Emlékszem, hogy volt olyan, aki már a törvény kihirdetésekor jelentkezett, hogy ő az üldözendők közé tartozik. Sokan követték, de páran maradtunk, úgy döntöttünk, hogy élünk, hogy az élőkön segíthessünk, de egyikünk se tagadta le, ha rákérdeztek. Bátran néztek szembe a halállal, hitték, hogy azt már legyőzte Krisztus. Én is hiszem. Csak nekem még élnem kell, hogy véget vessek ennek a rémálomnak. Befejeztem az imát, a kereszt az ingem alákerül.

Nocsak, elkészültél, Septimus? Derék gyerek vagy, köszönöm. Távozhatsz, ma már nem lesz rád szükségem. Tényleg szép munkát végzett. Örömmel fogom viselni ma az egyenruhám. Nem kötelezettségből. Így ni, páncél fel, saru fel. Jaj, a hajam. Kész katasztrófa, megint. Ezen nem segít a fésű. Így jár az ember, ha göndörhajjal születik. Gall "stigmám". Na, most már jobb. Mehetünk!

Mit kezdjek a kimenőmmel? Rómában mindig történik valami, szokták mondani. Körül kell nézni! Menjek színházba? Ilyenkor csak pantomim van. Jobban érdekelne egy görög dráma, de az meg csak este van. Kocsiverseny lesz délután a cirkuszban... Eh! Az se érdekel. Az arénába kegyeletből nem járunk. És amúgy se látok semmi izgalmat abban, ha rabszolgák és kiéhezett oroszlánok ölik egymást. Régen voltam már misén, el kell ismerni. Lemegyek a katakombákba, biztos van pápa, aki most tart misét... butaság, biztos nem. Diocletianus rendelete előtt se volt mise soha nappal. Majd este. Nem tudok sokszor elmenni, de lehet, hogy türelmem se lenne hozzá, biztos a sokat emlegetett gall vérem, de egy biztos, sose bántam meg még egyszer se, hogy részt vettem. Megnyugtató érzés. Elmegyek a piacra, veszek egy-két dolgot, és közben jól be is lakmározom. Végre nem feketelevest meg garum-mártással nyakon öntött sózott halat vagy egyéb azonosíthatatlan állati maradványt vágnak elém. Vajon van gyümölcs? Rég nem ettem fügét. Vagy datolyát, jó lédús, karthágói datolyát. Na, menjünk is. Már most farkaséhes vagyok.

Oh, Istenem, de régen volt már, hogy úgy mehettem végig az utcáikon, mint egy civil. Mediolanumban is, nem hogy Rómában. Bár minden szempontból megértem, hogy egyik tetrarcha se lakik Rómában. Ha itt lakna az egyik, az nyílt hadüzenet lenne.

Sajna elvegyülni teljesen nem tudok, ahogy szeretnék, például hogy elmehessek kockázni egy kocsmába vagy trigonozni a gyerekkel, de nem is lehet, centurió vagyok. Ez tartást és megjelenést követel. De így legalább lesznek tanuk, akik láttak. Így nem hiszik, hogy titkos összejövetelekre járok.

Úristen, mennyi ember! Róma tényleg nagyobb, mint Mediolanum. Még egy dolog, ami Mediolanum mellett szól. Furcsa, két hónapja vagyunk már itt, és erre minden alkalommal rácsodálkozom. Jó, mondjuk nem is jártam erre sokat, a legtöbb testvérem még mindig a szegénynegyedekben van, ha nem a palotában vagyok, akkor oda megyek.

Na mindegy. Mit vegyek? Ja, persze, előbb lássuk, miből élünk! 4 dupondius, 2 semis és néhány quadrans. Sovány, igen sovány, de ez a páncél elég bizalmat szavaz nekem egy kis hitelhez...

Jaj, ez nekem jött! Valamit, berakott a páncélomba... Oh, rendben, felfogtam. Csak nyugalom, majd később eszel, feladatod van. Viselkedj, ahogy szoktál. Csak természetesen. Az ürgének, aki nekem jött, szokás szerint nyoma veszett. Hogy csinálják, nem tudom. Hol lehet a legközelebbi fogda? Hol vagyok először is? Arra van a Forum... arra meg a Marcellus-színház, Vénusz és Róma... Persze, két utcával lejjebb. Jól van, csak előkerült az a térkép a fejemben. Nyomás, talán még nincs késő!

Itt is van! 2 milites. Jól van, ezeket hülyére veszem!

Engedjetek be! Mi az, hogy nem engedhettek be? Kinek a centuriájába tartoztok? Neoptolemos? Mit gondoltok, mit szólna, ha megtudná, hogy a tisztekhez nem a nekik megjáró alázattal közeledtek? Hogy akartok így valaha előlépni? Kiket őriztek itt? Keresztényeket? Ha valakiktől, akkor miattuk biztos nem kell aggódni. Öngyilkos-jelöltek bandája. Na, elég volt! Engedjetek be!

Na, csak bejutottam. Ritka, hogy ennyit akadékoskodnak. Na nézzük. Hol van a szelence meg a fiola? Megvan. Bor. Ez meg kenyér. Na menjünk, dolog van. A cella sötét, csak egy-két gyertya ég. A sarokban egy család összekuporodva. Szülők, két kisfiú és egy kislány. Szemük kisírva. Remegve néznek rám is. Rettegnek tőlem, a páncélom bennük nem bizalmat kelt. Nekik ez a halállal egyenlő. Előveszem a páncél alól a keresztem, majd letérdelek és halat rajzolok a homokba. Fölé emelek egy fáklyát, hogy jól lássák. Ezzel megnyugtatom őket. Elmondom a szokásos igét, szétosztom a bort és az ostyát, mint a katakombákban szokás.

Ne féljetek testvéreim. Nem bántani jöttem titeket. Krisztus urunk, a Megváltó üzenetét hoztam nektek. Ne feledjétek: "nem különb a szolga az uránál, ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak, ha engem gyűlöltek, titeket is gyűlölni fognak. Ha e világból volnátok, szeretnének titeket, de nem vagytok e világból valók, mert én választottalak ki titeket, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek. Ezért ne rettegjetek, híven valljátok meg hiteteket, soha nem hagylak titeket magatokra." Ez az Isten igéje. Ha erősek vagytok hitetekben, Jézus Krisztus megjutalmaz titeket a túlvilágon. Vegyétek és egyetek ebből mindnyájan, mert ez a Megváltó teste. Vegyétek és igyatok ebből mindnyájan, mert ez az Úr Jézus Krisztus vére. Híven valljátok meg hitetek, és sose hagy el. Ő velünk van, mindig és minden percben. Holnap kivisznek titeket az arénába, hogy a vadak elé vessenek, de ne feledjétek, az örök boldogság lesz jutalmatok. Most már áldoztatok halálotok előtt, hitetek erős, nincs mitől aggódnotok. A mi Urunk legyőzte a halált, és megváltotta bűneinket halálával, legyetek méltók áldozatára!

Szemükben látom, hogy kicsit megnyugodtak. Magabiztosabbak, hittel teltek... még... Vajon megmarad ez a hit, mikor a katonák jönnek értük, hogy az arénába vigyék őket? Vajon elég bátran néznek szembe a kiéheztetett vicsorgó oroszlánokkal? Vajon jó ez így? Az utolsó vacsorából egy falat és minden rendben? Ennyi, amit tehetek? Hazugság volna mással áltatni őket, ez tény... Róma, a világ ura. Nincs hova menekülni... csak Istenhez! Csak benne bízhatunk.

Talán, ha prefektus leszek... Császárválasztó, mint oly sokan. Akkor békét és új reményt hozok... bár nekik addigra már édes mindegy lesz...

Ne féljetek! A mindenható Isten megsegít! Mondom nekik végül, elrakom a keresztet, megáldom őket, majd távozom. Most pedig el innen gyorsan, vissza a piacra. Farkaséhes vagyok!

Úristen! Egy centuria! Neoptolemos! Te mit keresel itt? A császár látni akar engem? Miért? Engedélyt kaptam! Miért van veled ennyi katona? Felségárulás? Én? Mikor? Mivel? Mi alapján? Mit csinál ez? Mit nyúlkálsz? Úristen... A keresztem... Hé, ne! Oh, anyám... Krisztus a porba... Honnan tudtad? Hogy jöttek rá? Hát, eljött az idő... Nincs tovább!

Hé! Nem kell lefogni! Megyek magamtól is! Csak hadd vegyem föl... Nem lehet? Mi? A páncélom? Vessem le? Hadd tudja, mindenki, hogy kegyvesztett, sőt bűnöző vagyok! Nesztek! Még valamit?! Rablánc?! Billog?! Mint egy szökött rabszolgának?! Nem? Semmi? Akkor menjünk!

Végig a városon! Mindenki engem néz... Gyűlölet van a levegőben. A szemekben felváltva sajnálat, döbbenet és harag. Ezt látta ő is... Halljam, mikor kiáltjátok? Zengjen: "Feszítsék keresztre!" Feszítsék... kereszt... re... Oh, Istenem... Vajon az én mélyen tisztelt Maximianus augustusom lesz az én Pilátusom? Szinte hallom is már: "Idou ho Anthropos!" Most ebből lesz: Ecce... homo...

Ave, augustus! Arca zord. Csalódott bennem... Miért árultalak el? Augustus, nem árultalak el! Az, hogy keresztény vagyok, azzal is csak téged szolgáltalak! Mit számít, hogy keresztény vagyok? Tán, nem tettem a dolgom ugyanolyan jól, mint a Jupiterhez, Toutatishoz, Íziszhez, Mithraszhoz imádkozó alattvalóid? Életemmel is védtem volna életed! Tagadjam meg és megtarthatok mindent? Visszakapom a páncélom, a rangom, a szolgáim, a jussaim, a zsoldom, biztosított veterán éveimre a művelhető talpalatnyi föld... Elfelejtjük az egészet... Feledni ennyi az ár... Ne... Ezt az egyet ne kérd... Ezt nem tudom megtenni... Nincs ezen, mit gondolkodni... ezen nincs mit... nem lehet... Ilyenen nem gondolkodunk!

Nyilakkal? Azonnal? Legyen, ahogy akarod... Hát, méltónak találtattam a halálra...

Elvisznek a kaszárnya mögé. Jaj! Letépik a ruháim! Megszabadítanak minden földi hívságtól... Úgy állok Isten és ember előtt, ahogy születtem, ahogy megteremtettek... Összerezzenek... fejemet leszegem... férfiasságom tenyeremmel rejtem... nem merek sehova se nézni... tegnap még parancsokat osztogattam nekik... alig bírnak a térdeim... legszívesebben sírva fakadnék... még se vagyok rá kész... Uram, kérlek, hadd éljek még...

Hát ez, mit akar? Ingem egy foszlányát derekamra köti... Megsajnált... köszönöm... Au! A másik már rángat is a fához. Au! Hátraköti a kezem. Jó szorosra. Kssz! Biztosra megy. Hát, ez az én kivégző osztagom. Egy centuria hadrendbe állva, egy-egy tegez nyíllal. Tudom lassú lesz. Lesz valaki, aki szíven lő azonnal? Lesz egy oly irgalmas? Sündisznót fognak ezek csinálni belőlem... hehe... nem tudok nevetni se már... Csak túlcsordult... Krisztusom, rettegek! Imádkozom, az talán segít...

Miatyánk, ki vagy... ahh, egy! ... a mennyekben... ahh, kettő! ... szenteltessék... ahh, a combom... jaj, Istenem... ahh, hat... a te neved... ahh... jöjjön el... ahh, nyooolc... jöjjön el... jöjjön el...

2.

Milyen nap van? Február kalendja előtt 13 nappal. Köszönök mindent, Eirini. Köszönöm, hogy meggyógyítottál. Köszönöm, hogy megmentetted életem. Nélküled nem éltem volna túl... Isten vezessen jámbor utadon az üdvösség felé! Az én utam másfelé vezet. Isten veled! Meghaltam, nyilak százait lőtték belém, de feltámadtam, hogy újra elhulljak császárom kezétől, de az utolsó szó jogán még igazságot teszek. Irány a Domus Aurea!

De sok a katona... Akkor... Itt van mind! Még jobb. Oh, Uram, adj erőt szavaimnak, úgy szónokoljak, mint előttem soha senki. Adj erőt, hogy csak az igazságot mondjam!

Vigyetek az augustushoz! Nem, ne Maximianushoz, hanem Diocletianushoz! Ezt hogy csináltam? Miért engedelmeskednek szó nélkül? Föntről vezetik az utam...

Itt van együtt, mind a négy tetrarcha! Eljött az idő!

Diocletianus! Diocletianus, hagyd abba az öldöklést! Ki vagyok én? Ne! Maximianus, majd én válaszolok! Minden keresztre feszített férfi fivére, minden arénába küldött gyermek apja, minden megkövezett asszony bátyja! Kegyetlenséged, végtelen gonoszságod áldozatainak nevében szólok hozzád! Miért csinálod ezt velünk? Szeretett isteneidért harcolsz? Halomra akarsz ölni mindenkit? Nem tudod, hányan vagyunk, sohase tudod meg. Ha kinézel az ablakon, megmondod, hogy a fórumon melyik polgárod keresztény? Több mint gondolnád! A gyermekeiteket már rég nem Zeusz görögjei tanítják. Az Olümposz már egy század óta üres! Tanítják a római virtust, de azt is, hogy ölni és paráználkodni bűn. Megölöd a paidagogoszokat? Öld meg őket is! Hát, sose jössz rá? A kiömlő vérünk mossa el a Capitolium hegyéről Jupiter és Juno trónját! Minden egyes megölt keresztény helyébe száz lép! Te tanítottad meg a birodalmadat megbocsátani, szeretni, szenvedni, részvétet érezni. Néhány év alatt elérted, ami századok után úgy is bekövetkezett volna. De köszönet nem jár érte, kegyetlenséged nem marad büntetlen, és a tiétek sem, nagy dicső tetrarchák! Cinkosai voltatok, kiszolgáltátok rémuralmát, sorsotok egy lesz!

Nem tetszik, amit mondok? Öljetek meg, ez az, újra! Százak jönnek majd helyettem! Nem félek a haláltól! Hallod?! A keresztények nem halnak meg!

Ah! Szervusztok, drága barátaim! Újra együtt! Hiányoztam? Ezúttal jól végezzétek a munkátokat! Ah, most agyonvertek? Izgalmasan hangzik. Oh, utána belevágtok a Cloaca Maximába? Ezt valóban fontos volt közölni, amennyiben a sokak vendéglátójához igyekeznék. De azért azt jó, ha tudjátok, hogy tettetek ellenére nem fogok Hecate szolgálatában az élők között bolyongani, mert valahol az Aventinuson partra vet majd engem a víz, igaz testvéreim eltemetnek, és a boldogság földjére kerülök. De ti? Veletek mi lesz? A föld alól eljön értetek a zord Plútó, és attól kezdve a Léthé vizében kavarogtok az idők végeztéig. Jó ez nektek? De nem késő, bennem nincs harag. Ha nem idegenkedtek, jut nektek is, Isten szeretetéből...

Hallottátok a parancsot! Ne tétovázzatok! Engem nem tölt el már rettegés! Az én uram, magához ölel ma engem! Bolond vagyok? Megőrültem? Akivel a Megváltó, azt semmi nem riaszt! Kövessétek a falakon úszó halat, és megértitek...

Suzana Guoth

Dárin

1.

Az ünnepeltek boldogan mutogatták az operatőröknek a kitűntetésüket, majd leültek a számukra kijelölt helyre, ahonnan közvetlen közelről élvezhették a tiszteletükre rendezett ünnepi hangverseny impozáns dallamait. Felhangzott Beethoven IX. szimfóniája. Váratlanul kiáltozás szakította félbe a zenét, - gyorsan orvost, Dárin elájult. A karmester leintette a zenekart, hozták a hordágyat, orvosok állták körbe az eszméletlen művészt....

2.

A forró nyári napsütés elviselhetetlenül perzselte az utcákat, nem kegyelmezett még a város zöld tüdejének, a közel százéves parknak sem, amely a gondosan ápolt, mértani pontossággal nyírt sövényével, az általa határolt, egyenletesen rövidre nyírt üde pázsittal, a különböző színű és formájú színpompás virágágyaival, minden évszakban menedéket és megnyugvást nyújtott a testnek és a léleknek. De most szemmel láthatóan maga is szenvedett, szenvedett a hőségtől, és a túlélésért harcolva egy kiadós nyári záporra szomjazott.

A hőség ellenére az idősödő művész, akit mindenki csak Dárinnak hívott, a megszokott, testhez simuló öltönyében, és egy fehér ingben elindult a mindennapi sétájának színhelyére, hogy egy árnyékos padon megpihenve visszaemlékezzék életének egy-egy eseményére. Ez már csak így van, - gondolta magában. Az ember életének első felében a jövőjét tervezgeti, aztán egyszer csak váratlanul, észrevétlenül a múltba fordul, és a legnagyobb elégedettséggel tölti el, ha gondolataiban zavartalanul újra átélheti életének egyik - másik epizódját. Dárin szerette a visszaemlékezéseket, szerette felidézni gyermekkorát, édesapját, aki többször magával vitte a fellépéseire, ahol szilárdan elhatározta, hogy ő is operaénekes lesz. Időről időre azonban felülkerekedett benne életének egy iszonyatos emléke, amely mindig váratlanul tört rá, és hatalmába kerítette. Bármennyire is próbálta elterelni ezt a nyomasztó gondolatot, az csak gyötörte tovább. Amikor már közel került a tudatvesztés állapotához, akkor felállt, és határozott léptekkel elindult egy közeli kávézóba, ahol mindig akadt valaki, akinek sikerült kizökkentenie ebből a fel nem dolgozható traumából.

Rengeteg emléke kötődött ehhez a városhoz: az első szerelme, a gyönyörű parkok, az elbűvölő szépségű nők, az első zenei élményei, amire azonban sötét árnyékként vetődött az 1941-es esztendő, amikor a várban, kék nadrágba, fehér ingbe, fehér térdharisnyába és kék nyakkendőbe öltözött gyermekek, fanfárokkal üdvözölték a harmadik birodalom vezérét, aki két héttel az ország megszállása után ellátogatott a városba. Boldog férfiak és nők lelkes tömege, apró zászlócskákat lengetve, éljenezte a magas rangú vendéget, aki Bormann, és a birodalmi sajtófőnök kíséretében érkezett a városba, azzal a követeléssel, hogy itt ki kell irtani a szlovén szellemet, és ezt a vidéket ismét német földdé tenni.

Maribor mára ismét szép lett, ismét régi pompájában tündököl. Nem világváros, de van története, van jelene, és feltehetően szép jövője is. A környező magas hegyek büszkén nézegetik magukat az égszínkék tóban, tekintenek le a tudomány fellegvárára - az egyetemre, amelyik tekintélyt parancsolva emelkedik magasra a többi épület fölé, és a színházra, amit estéről estére benépesítenek a híres művészek és a művészeteket kedvelő közönség.

Dárin leült egy magasba törő szökőkút közelébe, hogy hallja a víz csobogását, amely elnyomta a városi zajt, és hangulatos zenei aláfestést nyújtott a millió kismadár torkából felcsendülő, olykor még a zeneszerzők alkotásait is megszégyenítő, gyönyörű dallamoknak.

- Milyen varázslatosan szép is az élet, - gyönyörködött Dárin az őt körülvevő világban. Boldogsággal tölt el a gondolat, hogy béke van. Ez a nap is olyan, mintha a lélek magasztos ünnepe lenne. Már majdnem fél évszázada annak, hogy befejeződött a háború. Valóban befejeződött? - bizonytalanodott el egy pillanatra. Csakugyan béke van? Igen, a krónikák feljegyzései szerint a háború véget ért, de a valóságban tovább él, él a tudatomban, él minden porcikámban. Naponta agyongyötörnek a háborús emlékek, agyongyötörnek a rémálmaim, amikből az éjszaka közepén izzadva riadok fel, mert senki és semmi nem tudja a tudatomból kitörölni az átélt borzalmakat, tragédiákat. A valóság nem objektív, hanem sokféle, olyan, amilyennek az egyes emberek érzékelik. Tehát szubjektív, egyéntől függő. Akkor mégis igaza volt Schopenhauernak, amikor azt hirdette, hogy a külvilág csak az egyes emberek képzelete? Azért ez túlzás. Még a szubjektív idealisták is kételkedtek ennek az állításnak a helyességében. Én inkább azt mondanám, hogy a valóság olyan, amilyennek az egyén tapasztalatai alapján érzékeli. Semmiképpen se objektív, igaz, nem is teljes mértékben szubjektív. Valahol ott lebeg a kettő határán, hiszen számomra a világ olyan, amilyennek én érzékelem. Lám, most is, a lélek ünnepéből hirtelen a lélek gyásza lett, még Istennek ez a csodálatos alkotása sem képes elterelni a gondolataimat. Bármennyire is próbálok betelni ezzel a szépséggel, ami itt körülvesz, azok a gyötrő emlékek mégis mindig helyet találnak maguknak a gondolataimban, ahova befészkelik magukat, és ahol a legkevésbé sem kívánatos a jelenlétük. A lelkem háborgásai, úgy látszik, soha nem érnek véget. Vajon mi vár még rám? Mit várhatok még az élettől? Negyven éve vagyok a színpadon. Ki tudja, mennyi van még hátra az életemből. Egy év? Talán két év? Vagy még néhány nyugdíjas év is vár rám esetleg? Mindegy, egyszer úgyis eljön az esti szürkület, majd a hosszú, véget nem érő éjszaka. Akkor betesznek a koporsóba, a szokásos méltató beszédek után az idő már elveszíti a jelentőségét, számomra megszűnik a létezése, ugyanúgy, mint minden másé. Eggyé válok a világmindenséggel, amely örök, és elmerülök a feledésben.

Miután a művész gondolatai ismét nem kívánt irányba fordultak, úgy döntött, hogy elmegy a "Három halászhoz", meginni a délelőtti kávéját. Kedvelte ezt a vendéglátóhelyet, már az ötletes kialakítása miatt is. A földszinti helyiségnek, a kávézónak, kerek, hajókajütökben szokásos kisméretű ablakai voltak, amelyek nem a szabadba néztek, hanem az úszómedence vize határolta őket, olyan érzést keltve, mintha az ember a víz alatt lenne egy alsóbb szintű kajütben. A váltakozó színekkel megvilágított medencében szemet gyönyörködtető alakú, sellőnek öltözött egyetemista lányok úszkáltak, olyanok, akiket Isten biztosan olyankor teremtett, amikor nagyon jó kedvében volt. Ez a látvány a "Három halász" szolgáltatása volt, ugyanúgy, mint a kávéja, amelynek a zamata hosszú ideig megmarad az ember emlékezetében, és amelynek az élvezetéért bármilyen hosszú utat is hajlandó megtenni. Amióta Dárin felesége meghalt, ez volt úgyszólván a második otthona. Jól érezte itt magát. Amikor ide betért, mindig az volt az érzése, mintha már várták volna, mintha mindig szívesen látnák. A vendéget apró figyelmességekkel is elhalmozták, egy szál virággal, amit egy szűk nyakú vázában tettek az asztalára, amikor helyet foglalt, vagy egy üdvözlő itallal, amivel érkezéskor megkínálták, vagy az emeleti étteremben egy napilappal, amivel az unalmát űzhette, amíg az ebédre várakozott. Hagyta magát kényeztetni. A chef aznapi ajánlatát elfogadva, soha sem kellett csalódnia az ebéd minőségében.

Dárin éppen ment felfelé a lépcsőn, fel az étterembe, amikor meghallotta a postás hangját:

- Jó napot, művész úr, hoztam magának egy ajánlott levelet.

- Nem értem, hogy Filip barátom miért küldi a leveleit mindig ajánlva, mondta Dárin.

- Kedves művész úr, ez a levél nem tőle jött, hanem az operaházból.

- Már vártam. Ettől féltem. Tudja kézbesítő uram, hogy amitől az ember nagyon fél, az előbb-utóbb bekövetkezik? Szóval mehetek nyugdíjba. Sajnálom, mert az éneklés volt az életem, sőt mondhatom, hogy az operát még az életemnél is jobban szeretem. De hát egyszer mindennek vége.

- Azért csak nyissa ki a levelet művész uram, nem tudhatja, mi van benne.

Dárin reszkető kézzel feltépte a borítékot, és egy díszes papírlapot húzott ki belőle. Csak nézte a lapot, mintha nem akart volna hinni a szemének.

- Na, mi van benne, művész úr? Olvassa fel, ha nem titok.

- Hát ebben a levélben az áll, hogy kedves művész úr, szeretettel meghívjuk a díjkiosztó gálára, szombaton.....

- Na látja művész úr, nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. Kitűntetést fog kapni. Gratulálok.

- Gondolja?

- Hát persze, ebben biztos lehet, hiszen különben nem kapta volna ezt a meghívót.

Dárin örömében megölelte a postást, és meghívta ebédre.

Eljött a nagy nap. Dárin elképesztő eleganciában jelent meg az ünnepségen, kedvenc zsakettjében és egy álló galléros krémszínű selyemingben, amelynek gallérján az álla alatt egy nagy kerek fehérarany bross díszelgett, egy jókora igazgyönggyel a közepén. A szinte kötelező fekete lakkcipő, és a különös gondossággal befésült, még mindig sötét, hullámos haja is a szokásosnál kissé jobban megdobogtatta a hölgylátogatók szívét.

Dárint szólították a színpadra. Nagy taps és éljenezés közepette elindult a művész a mikrofon felé. Elhangzott a laudáció.

- Most valamit mondanom is kell, - gondolta magában a művész, és gyorsan összeszedte a gondolatait.

Ám az igazgató folytatta:

- Kedves Dárin, az igazi meglepetés csak most következik. Meghívtunk valakit, akinek ön minden bizonnyal nagyon fog örülni, hiszen sokszor említette, hogy évtizedekig hiába keresett egy személyt, azt a személyt, aki fiatalkorában megmentette az életét, egy tolmácsnőt, aki azonban nyomtalanul eltűnt. Mi megtaláltuk, hiszen a világ minden részén vannak kapcsolataink, vannak barátaink, akik kérésünkre örömmel vállalták a keresést. Meghívtuk Mariborba, és most itt van, mindjárt látni is fogja, mert őt is kitűntetjük. Több szlovén hazafi életét mentette meg a háború alatt. Menekülnie kellett az országból. Ezért nem találta meg. Szólítom hát a színpadra Barbarát.

Dárin azt hitte, álmodik. Mereven nézte a színpadra bejövő nőt. Még mindig vonzó volt, karcsú és magas. A hússzínű flitteres selyem nagyestélyije jól kiemelte formás alakját, korát meghazudtolón szép volt. A tűsarkú cipője, és az aprócska retikülje is a bal karján ugyanolyan színű volt, mint a ruhája. Csak a sötétbarna haja lett rövidebb. Amikor megismerte, több évtizeddel ezelőtt, - emlékezett vissza Dárin, a gyönyörű hullámos haja még a háta közepéig ért. A művész egy pillanatig tétovázott, majd odalépett hozzá, hogy üdvözölje. De egyetlen hang se jött ki a torkán, hiába igyekezett. Mi történt? A közönség lélegzet-visszafojtón figyelt. Aztán mintha elveszítette volna a rá oly jellemző önuralmát, Dárin átölelte a nőt. Úgy ölelte, mintha soha többé nem akarná elengedni.

3.

Barbara a friss diplomáját szorongatva, valószínűleg utoljára lépett ki társaival együtt az egyetem díszes kapuján a "nagybetűs életbe". Vége az éjszakába nyúló tanulásoknak, az egész napos könyvtárlátogatásoknak, a vizsgaelőtti izgalmaknak. Elbúcsúztak egymástól a jó barátok, kissé fátyolos szemmel ölelgették egymást, mert ki tudja, kinek merre vezet majd az útja. Az öröm és a bánat könnyei ezen a napon elválaszthatatlanná váltak. Vajon meg tudom majd szokni, hogy tanárnőnek szólítanak? - foglalkoztatta a gondolat kifelé jövet az egyetemről.

Hiába álmodozott arról, hogy majd sok, tudásra szomjazó diáknak közvetítheti Schiller, Goethe, Thomas Mann meseszép, gazdag szókincsű, rendkívül logikus szerkezetű nyelvét, hiába olvasta el százszor a diplomáján szereplő tanúsítványt, amely feljogosítja, hogy német nyelvet és irodalmat oktathat gimnáziumban, 1941 tavasza megváltoztatott mindent.

Amint kilépett az egyetem épületének védőszárnyai alól, egész más világgal szembesült. A nagy utcai forgalom, a német katonai teherautók, a nyitott és zárt személygépkocsik, az oldalkocsis motorkerékpárok kizökkentették a most már futurisztikus vízióvá degradálódott álomvilágából, amelynek a megvalósulásáért évekig küzdött az egyetemen.

- A mai nap azért nem lesz a szomorkodás napja, - reménykedett Barbara, hiszen ez a nap eddigi életem legfontosabb állomása, ahogy mondani szokták, fontos mérföldköve. Ezt meg kell ünnepelni, - döntötte el sebtében.

Elindult az operaház felé, hogy jegyet vegyen magának az esti előadásra, Csajkovszkij Anyeginjére. Már messziről látta, hogy a bejárat mellett lévő plakáton szereplő operaelőadás részletei vastagon át voltak húzva, és egy, kézzel írott lappal átragasztva, amelyen az állt, hogy az Anyegin előadása ma este technikai okok miatt elmarad, és helyette a Pikk Dáma kerül előadásra. Mindegy, a mai napot mindenképpen emlékezetessé akarta tenni, akármi megy is, megnézi. - Kisasszony, a mai előadásra minden jegy elkelt, sajnos. De várjon csak,- mondta a pénztárosnő, az előbb visszahoztak egy jegyet, nem tudom, érdekli-e. Ez egy nagyon drága jegy, az első emeleti páholyba szól, középre. - Adja csak ide, - mondta Barbara, ma semmi se számít. A pénztárosnő bizalmasan odasúgta Barbarának, hogy Anyegin azért marad el, mert Dárint letartóztatták, de azt nem tudja, hogy kik, és azt sem tudja, miért.

Barbara szomorúan ment haza átöltözni, sajnálta a kedvenc énekesét, de remélte, hogy az előadáson majd talán többet tud meg az esetről. Amikor megérkezett, már mindenki a helyén ült, és elég kellemetlen volt számára, hogy az egész sornak fel kellett állnia, hogy ő a helyére mehessen. Észrevette, hogy az úr, aki mellé a jegye szólt, különös figyelemre méltatta. Ezt úgy-e egy nő ösztönösen megérzi. A szünetben meg is szólította Barbarát. Bemutatkozott neki. - Joseph W. SS Obersturmführer vagyok, - mondta, itt van az állomáshelyem Mariborban. Barbarát meghívta egy aperitifre a színház büféjébe. - Még jó, hogy nem egyenruhában van, - gondolta magában Barbara, - mert akkor rém kellemetlen lett volna szóba állnom vele. Abban biztos volt, hogy egy ilyen ismeretség csak a hasznukra lehet, ezért egy barátságosnak látszatott mosollyal viszonozta a tiszt közeledését.

Az előadás után a tiszt meghívta Barbarát a kaszinóba, hogy egy kávé mellett egy kicsit elbeszélgessenek. - Sajnos, arról le kell mondania, hogy gimnáziumban tanítson, adta tudtára a tiszt, de én felajánlok önnek egy tolmács-állást, és jó fizetést. - Én német szakos tanár vagyok, tudnék németet is tanítani, - erősködött Barbara.

Az összes iskolában a szlovén tanárokat lecserélték német tanárokkal, akik a "Wir lernen deutsch" c. tankönyvekből tanították minden iskolában a német nyelvet. Nem is nagyon tanultak mást a gyerekek, csak németet és matematikát, és volt néhány testnevelési órájuk is. Kezdetben szakképesített tanárok tanították őket, de nemsokára ez már nem is volt követelmény, hanem néhányhetes tanfolyam után akár egy pincér is oktathatott a megszállt területeken. A lényeg az volt, hogy a tanítás német nemzeti szocialista szellemben folyjék.

Kedves Barbara, holnaptól kezdve nem lesz szlovén színház, sőt egyetlen szlovén rendezvény megtartására sem adunk többé engedélyt. Maribor hamarosan a harmadik birodalom szerves része lesz, mondta a tiszt. Barbara egy mosollyal leplezte a sírást, ami kerülgette. Ideje búcsúzni, késő van, - mondta, akkor holnap munkába állok.

- Azt hallottam, hogy a partizánok fel akarják robbantani azt a vonatot, amelyik a szabadságos katonákat fogja hazaszállítani Németországba. Igaz ez? - kérdezte a tiszt Barbarától, amikor másnap reggel megjelent nála, hogy elfoglalja a felajánlott állást.

- Nem tudok erről, felelte Barbara. - Csak nem fogom kiszolgáltatni a saját honfitársaimat ennek a vadállatnak, - gondolta magában.

- Hazudsz, felelte a tiszt. Az egyik beosztottam tájékoztatott erről, és elég borsos árat fizetett ezért az információért.

- Ha tudta, akkor miért kérdezi tőlem, - érdeklődött Barbara. - Én csak tolmács vagyok, nincsenek ilyen információim. Ha úgy gondolja, hogy nem felelek meg az állás betöltésére, akkor elmegyek Ljubljanába, akár most azonnal.

- Nem mégy sehova! Mától kezdve lakhelyelhagyási tilalom van. Itt maradsz, akár tetszik, akár nem. Most pedig szedd össze magadat, mert kihallgatjuk azt az operaénekest, akit a vonatrobbantási terv kiagyalásával vádolunk. Számíts rá, hogy nincs jó állapotban. Tegnap bordatörést szenvedett. Leesett a lépcsőn.

- Orvosi ellátást kapott? - érdeklődött Barbara.

- Ez nem szanatórium, - felelte barátságtalanul a tiszt.

Felhozták a felismerhetetlenségig megkínzott énekest.

- Szereti a zenét, művész úr? - tette fel az első kérdést a tiszt, a lábán alig álló sápadt férfinek.

- Természetesen, másképpen nem ezt a pályát választottam volna, - felelte.

- És mi a kedvenc zenéje?

- Beethoven IX. szimfóniája.

- Igen? - csodálkozott a tiszt, és megparancsolta az egyik csicskásának, hogy hozza a gramofont és a lemezt.

Megszólalt a zene.

- Nos, kik akartak részt venni a vonat felrobbantásában? Hol szerezték a robbanószert? Ki támogatja magukat? Ajánlom, hogy válaszoljon, különben az összes bordáját összetörjük.

Dárin meg se szólalt, csak hallgatta a zenét. A tisztnek elfogyott a türelme. Megparancsolta a csicskásnak, hogy üsse ezt a rothadt szlovén daloló banditát, amennyire csak tudja. Amikor Dárin már a földön feküdt, a tisztiszolga felállt az asztalra, és onnan a fémsarkú csizmájában Dárin mellkasára ugrott. Nem fog ez többé dalolni, - ordította, még levegőt se fog tudni többé venni.

Az eszméletlen énekest levonszolták a pincébe, és sorsára hagyták.

- Nem küld hozzá orvost, - érdeklődött Barbara-, hiszen megfullad.

- Ez nem szanatórium, kedvesem, már mondtam, - felelte flegmán a tiszt.

Aztán egy kis időre kiment a szobából, Barbara pedig gyorsan elvett az asztaláról egy iratot, amelyen az aláírása szerepelt. Sürgősen tennem kell valamit, különben ez a nagy művész meghal, - határozta el Barbara. Mozgósította a barátait, készítsenek gyorsan egy hordágyat, gondoskodjanak orvosról, mert Dárint ki kell szabadítani. Ezt az akciót az éj leple alatt kell végrehajtani, mégpedig már ma éjjel. Holnap késő lesz.

Barbara elővett egy fehér lapot, hogy otthon lemásolja a tiszt aláírását. Ennek van egy viszonylag egyszerű fortélya. Meg kell fordítani a lapot, és az aláírást egy halvány ceruzával lemásolni. Ha az írás meg van fordítva, a másoló nem visz bele semmi egyéni vonást, csupán figyeli, merre haladnak az aláírás vonalai. Már az első másolat tökéletesen sikerült neki. Ezután egy vastag töltőtollal egyszerűen átírta a ceruzás "rajzot". Megállapította, hogy az aláírás kifogástalan. Majd föléje odaírta, hogy a fent nevezett rab orvosi ellátását engedélyezem. Hárman elindultak a börtön felé, Barbara, és két orvosi ruhába öltözött férfi. A kapunál álló őrnek megmutatta az engedélyt, akit a két kísérője azon nyomban lefogott, ő pedig egy éterrel átitatott kendőt nyomott az orrához. Most már szabad volt az út a pincébe. A sok kulcs közül azonban nem volt könnyű megtalálni a megfelelőt. Múltak az értékes percek. Félő volt, hogy az őr idő előtt felébred. Az eszméletlen Dárint felrakták a hordágyra, és elindultak vele a kijárat felé. Ekkor egy német személygépkocsi hajtott be az udvarra. Egy SS egyenruhás tiszt szállt ki belőle. A három szökevény a hordágyon fekvő Dárinnal az udvaron lévő farakás mögé bújt el. A tiszt meglátta az eszméletlen őrt. Gyors léptekkel elindult az irodája felé. A sofőr leállította a motort, és szintén kiszállt a kocsiból. Őt is elkábították, elvették a slusszkulcsát. Dárint gyorsan betuszkolták a kocsiba, és elindultak a kijárat felé. Úgy hajtottak, amennyire csak bírta az autó. Jött velük szembe egy kivilágított jármű. Csak úgy feltűnt a semmiből. Gyorsan befordultak egy mellékutcába, és lekapcsolták az autó lámpáit. Levegőt se mertek venni. Majd lassan elindultak tovább. Amint közeledtek a város határához, előkészítették a fegyvereket, kibiztosították őket, mert számítani kellett tűzpárbajra, hiszen tilos volt elhagyni a várost. A német katonai rendszámú autót azonban tovább engedték. A szerencse láthatóan melléjük szegődött. Megérkeztek Ljubljanába, az olasz zónába. Itt akkor még lazábban kezelték a megszállást.

Dárint bevitték a sürgősségi osztályra. Egy olasz orvosnő hónapokig tartó önfeláldozó kezelésének és szeretetének köszönhetően fél tüdővel, és egy életre szóló lelki sérülésekkel megmenekült az életnek, megmenekült a zenének, amit - hitvallása szerint - még az életénél is jobban szeretett.

BÍRÓ ERNŐ (Kolozsvár)

A döblec ára

Őszbe borult az idő, jöttek a hóharmatos éjszakák, ideje volt a szedésnek. Törték a fiatalok a kukoricát szerte a határba. Aki felérte a kukoricacsövet, azt már kikérték az iskolából, az osztály csak félgőzzel haladt a tananyagban, mert a fele létszám volt az általános. No, azért egy-egy esős napon mégiscsak majdnem az összesen begyűltek, kivéve azokat, akik megbetegedtek.

Jártak a Valkai fiúk is az iskolába, ha nem volt napszám, de ha volt akkor övék volt a határ. Jótanulók voltak mind a négyen, de hiába, ha nincs kalács, nincs iskola, sorsuk az volt, hogy földművesek maradjanak. Hónuk alatt a palatábla, a lecke rávésve minden iskolába menős reggelen. Másoknak irkájuk volt, egy-egy házban már villanyvilágítás is. Az anyjuk azzal ütötte el a szegénység élét, hogy így bíztatta fiait:

- Ne is törődjetek, mert a szegény ember házában mindig gazdaságosan ég a petróleumlámpa, mert nyolcan-tízen tanulnak vagy dolgoznak mellette, nálunk meg éppen tizenketten.

Tíz gyermek volt a Valkai portán, szépen sorban, mint az orgona sípjai. Minden vasárnap délután jöhetett a játék, ennyit kiharcolt az édesanyjuk, mondván, hogy elég a gyerekeknek egy kerek hétig mind csak a munka, legyen egy kicsi szórakozásuk is! Az apjuk mindig fáradt volt, kissé öregesen mozgott már, bakter volt a vasúti váltónál. A vonatsín úgy három-négy kilométerre húzódott a falutól. Mindegy, hogy télen vagy nyáron, már hajnalba elindult a munkába, váltásba dolgozott. Sokszor napokig nem látták, ha valaki megbetegedett a munkatársak közül, mert akkor haza se jöhetett, csak ott pihenhetett a bakterház hátulsó szobájában. A világban válság volt, s még egy ilyen munkahelyet találni, kész csoda lett volna, így meg kellett becsülni azt, amelyik volt.

A fiúknak egész évben volt munkájuk, a gazdag szomszédoknál napszámba lehetett kapálni, kaszálni, aratni, csépelni, kukoricát szedni, kendert nyűnni, répát takarítni, meg a saját kis földecskéjüket rendben tartani. József napjától, Szent Erzsébet napjáig jól ment soruk, mert ha a napszámban pénzt nem is, de enni azt kaptak. A szalonna, kenyér és a vereshagyma napi koszt volt, persze vacsorára is ugyanaz, csak megsütve tojásrántottával.

Szép, fagymentes ősz volt abban az évben, Szent Erzsébet nyarába már jól benne járt az idő, amikor még egy utolsó napszámra felfogadta őket Gergőffy Gyurka bácsi, a szomszéd. Betakarítani kellett a kukoricaföldről a répát, döblecet, tököt, szemes paszulyt, levágni a cirkot, kiásni a murkot és a végén levágni a kukoricakórót. Megegyeztek Gyurka bácsival a Valkai fiúk, éppen az iskolába járó középső négy, hogy elvégzik a munkát, s ahogy azt édesanyjuk meghagyta, kérnek a munkáért két tábla szalonnát és két véka tiszta búzát.

Gyurka bácsi, fösvény ember hírében állott, nehezére esett ennyit kifizetni, de mégis meggondolta, mert a fiúk nem napszámra, hanem munkára igérték el magukat, így aztán a kétnaposra sikerült munka második napjára Gyurka bácsi már csak az ennivalóval kellett betársuljon és azzal, hogy végig mellettük tett-vett, mert a gazda szeme hízlalja a disznót!

Második nap estére be is fejezték szépen, Gyurka bácsi harmadjára térült az ökörfogattal csak a répa, a cirok, a döblec, a murok meg a kinyűtt szemes paszuly miatt. A levágott és felkötött kukoricakórót a föld szélébe hordták, ott rakták asztagba. Az utolsó fuvarral aztán ők is hazamentek. Vacsora előtt még elrendezték a répát a pincébe, a döbleceket megválogatták, és amit Gyurka bácsi ennivalónak nyilvánított, azt felrakták a nyárikonyha tetejére, hogy kapja meg a hóharmat, mert attól édesedik a döblec. Nézték a fiúk, hogy közel a kerítésük, s ha egy döblecet átgurítanának, Gyurka bácsi úgyse szegényedne le, de azért nem tették meg, mert az mégiscsak lopás.

Vacsora után, bátorságot fogtak, s miután megkapták a vékával kimért bért egy zsákban, a nagyobbik Valkai fiú, Sándor, kért Gyurka bácsitól egy döblecet.

- Adok én fiam kettőt is, - felelte Gyurka bácsi - de nem ingyen. Ha finomak és nem kásásak a döblecek, majd a télen eljösztök értük két napot havat hányni.

- S ha mégis kásásak lesznek? - kérdezi Sándor incselkedve.

- Akkor csak egy napot! - válaszol Gyurka bácsi.

Másnap délelőtt az édesanyjuk megsütötte a döbleceket. A szagra átszólt Gyurka bácsi a kerítésen:

- Na, kásásak a döblecek Ilon?

- Nem kásásak, Gyurka bácsi! - feleli őszinte szívvel a makulátlan asszony.

Eljött a tél, Szent Miklós megrázta a szakállát, s lehulott az első komolyabb hó. Átszólt Gyurka bácsi koradélután a kerítésen, hogy jöjjenek át a fiúk a tartozásba havat hányni. Át is jöttek a nagy hidegbe, s kérdi tőlük Gyurka bácsi, hogy:

- Na, milyenek voltak a döblecek, fiúk? - Hát, amilyen hideg volt, Sándor azt gondolja, hátha megúsznák egy napi hóhányással, lehajtja a fejét, s feleli:

- Bizony kásásak voltak...

- Jól van fiúk, hát ha kásásak voltak, akkor itt vannak ezek a lapátok, s te, Sándor fiam, mivel te vagy a legnagyobb, lapátolj egyet, hadd lássam milyen erős vagy, milyen messze tudod bedobni a havat a kertembe?

Azzal Sándor, mit sem sejtve, lapátolt egyet s eldobta jó messzire, csak úgy porzott röptibe a lapát hó.

- Nagyon ügyes vagy! Jó messzire dobtál! Na fiuk, a többi lapáttal azon túl dobjátok, takarítsátok ki az egész udvart! Esti harangszókor várlak be a házba, zsíros kenyérre, hagymára s forró boros teára. Na, jó munkát...

Azzal Gyurka bácsi sarkon fordult, s bement a meleg kemence mellé, elvégre ő volt az úr, a fiúk meg estig izzadhattak lapátolás közben...

Marmaládé

A kis utcán süt a nap, minden gyerek könyvet kap. Gyere pajtás iskolába, írjunk szépen a táblára, rajta hát, rajta hát, kispajtásom rajta hát! Olvasunk és számolunk, vidám nóta járja. Kispajtásom gyere hát, menjünk iskolába! Jóbarátunk lesz a könyv és a fali tábla, kispajtásom gyere hát, menjünk iskolába!

Gyermekkorom legszebb emlékezetű éneke, talán még az óvodában tanultam. Elég az hozzá, hogy az iskola, amely előttem megjelent, amikor pionírnyakkendősen ezt az éneket énekeltük, az Kolozsváron volt, szemben a Kis utcával. De már nagyobbacskára cseperedtem, és akkor sem tudtam eldönteni, hogy az első sorban a "kis", az kis "kis", vagy nagy "Kis".

Nagy szőlőskertünk volt, a Hója alatt, a Törökvágás mellékén, a Gépész utcában. Volt abban minden, amit gyermekszály megkíván: volt Vilmos-körténk, borízű almánk, nyári vajalmánk, pirosbelű körténk, kajszibarackunk és rengeteg szilvánk.

A kert sarkában megöregedett egy eperfa is, már az édesapám gyermekkorában is öreg volt, így minden kertpucoláskor kegyelemre számíthatott. Nem termett az mást, kora nyártól kezdve, csak a tyúkoknak, kacsáknak, libáknak csipegetni valót, nekünk gyerekeknek pedig örömet, amikor a lombjai közé mászhattunk eprészni. Volt hát lekvár s befőtt bőven, így az iskolába a tízórai legtöbbször lekváros kenyér volt, de jó volt az is, mert az osztálytársaimnak nem jutott csak málé, jobb napokon tejes málé.

Igaz, hogy nyolcan voltunk testvérek, de édesapám ácsmester volt, s így nem voltunk rosszmódban, munka mindig volt és hát amire szükség volt, azt adott a kert, híztak a malacok, volt fejős tehenünk és tizenhét kecskénk is. A libát, tyúkot nem is számoltuk, kijártak a Nádas patak partjára szedegélni, csak estére jöttek haza, jó kukoricára.

Ebben a lászólag napfényes verőfényes világban, amikor "Fenn a magasban a zászló lengett" és mi "vidám nótaszóra nevettünk", "nótánktól hangos volt a táj" és reméltük, hogy "holnapra nagyra növünk", azért nekem még egy ürömmel teli poharat ki kelett innom, ha akartam, ha nem.

Áldassék a neve halott poraiban is Berszán Piroska néninkek, akinek tanítása rám olyan hatással volt, hogy végül is a hivatásomat megtaláltam a számtan tanításában, mert az ő példamutatása nélkül, csak a rossz emlékek maradtak volna meg az iskolából.

Azon a nyáron amikor édesapámékat, mint kulákokat nyilvántartásba vették, történt, hogy a tehenünket elhajtották, mert minek városra tehén, a majosságból meghagytak tíz tyúkot meg egy árva kakast és két pulykát. A disznóink mentek a termelőszövetkezetbe, a kecskék meg a vágóhídra, de ebből én csak azt vettem észre, hogy több eper jutott nekünk, de nem azért, mert nem volt ami felcsipegesse, hanem azért, mert bizony kezdett az ebédünk az eperfa tetején biztosabb lenni, mint a konyhában.

Sokszor előfordult, hogy hazajöttünk az iskolából és édesanyám még nem jött meg a kihallgatásról. Édesapám pedig olyan jó mester volt, hogy azt mondták a pártirodába, egy pár hónapra le kell ruccannia Dobrodzsába, mert a Duna-kanálist építő munkásoknak barakokat kell ácsolni és arra csak igen rátermett erdélyi mesterek érdemesek.

Hát így félig elárvultan kezdtem meg a második osztályt, a Berszán Piroska tanító néni osztályában, és rögtön az első héten meg is kaptam az első pofont. No, nem a tanító nénitől, hanem attól a két elvtársnőtől, akik pénteken bejöttek az osztályba a nagyszünet elején és hoztak három fekete kenyeret, meg egy doboz marmaládét.

Igaz, hogy nálunk otthon még a leggyatrább szilvalekvár anyaga is királykisasszony volt amellet, a cefrének való mellett, amiből azt a marmaládét készítették, de hát milyen a gyermek, megkívánja. Pedig határozottan kikötötték, hogy a Szakács Marcinak, vagyis nekem, nem oszthatnak, mert a dolgozó nép verejtékes munkája nem kerülhet egy kulák ivadékának a bendőjébe.

Elosztották a kenyereket annyiba, ahányan voltak az osztálytársaim és egy darabot adtak Piroska néninek is, a dobozból kivették a zsírpappírral együtt a marmaládét és felkockázták ugyanannyi felé, mint a kenyeret. Nekem a szemem sarkában meggyűlt egy könnycsepp, de mit tehettem, lenyeltem a galuskát.

A következő pénteken is megjöttek az elvtársnők, de már nem volt idejük maradni, amíg az osztás lezajlott. Piroska néninek most is a lelkére kötötték, hogy annak a kulák fiókának ne osszon. Ő nem is osztott, hanem a szünet elején, rögtön kicsengetés után, beállított a sarokba, mondván, hogy rosszul, döcögősen olvastam a mai leckét.

Miután mindenki a marmaládé és a kenyér adagjával kirohant az udvarra, Piroska néni kirendelt a sarokból, az ajtót kulcsra zárta és nekem adta a saját marmaládéját és kenyerét, csak három dologra kért meg érte cserébe. Az első, hogy erről senkinek ne beszéljek még a legjobb barátomnak sem, mert akkor őt elviszik, hogy ebédet főzzön édesapámnak a Duna-kanálisnál. A második, hogy a ketedra alá másszak be és ott egyem meg, hogy ha valaki bejön, akkor meg ne lásson. A harmadik pedig, hogy miután megettem a marmaládés kenyeret, álljak vissza szépen a sarokba és tűrjem a meg nem érdemelt fenyítést, lévén hogy csak így juttathat nekem is a dolgozó nép ajándékából.

És én mind a három ígéretet szigorúan betartottam, negyedik végéig...

Siloám Neo

GYERMEKI LÉLEK, A BOLDOGSÁG TITKA!

Figyeld meg a gyermekeket, amikor játszanak! Nézd meg, milyen őszintén tudnak örülni! Önfeledt játékukban felcsendül az igazi kacaj! BOLDOGOK! Tudod miért?

Mert ők még nem generálnak problémákat a múltból és a jövőből.

A jelen tudatossága ott él bennük, tudnak a jelenben élni, tudnak vele együtt lüktetni, együtt áramlani. Ők még nem tudják, nem értik a ma és holnap fogalmát. Amikor akarnak valamit, azt azonnal akarják. Azt gondolnánk, hisztiznek. Hiába mondod nekik hogy majd egy óra múlva, hogy majd holnap, nem értik, nem érzékelik az "időt".

Valójában az a helyzet hogy nehéz az anyagba, testbe zárt lelküknek megszokni, háromdimenziós világunk "korlátait".

Mert ahonnan Ők érkeztek, ott nem létezik tér és idő......

A KÜLSŐ MEGFIGYELŐ....

- Nem tudom, mit mondhatnék... Ez nekem nagyon szokatlan és új, hogy valaki ennyit tegyen értem... Nem térek magamhoz... Most csak annyit tudok mondani, hogy köszönöm és köszönöm és köszönöm! Viszonozni szeretném a kedvességed...!Nagyon szeretlek Téged!

- Hálát érzel?

Ha szeretsz, tiszta szívvel fogadd el amit kaptál..... hiszen ez azért van mert valamikor TE is adtál..... Most felmerülhet benned a kérdés, vajon mikor adtam Én...? Mivel az univerzum határtalan, benne a szeretet is a teremtett ciklusokon át, ezért tudnod kell, hogy mindig adsz és kapsz is egyben.... A szeretet csak létezik, nem minősít... Ennek okán nincs olyan hogy rossz vagy jó cselekedet..... Az érzelem, amit ki vált benned egy "jó cselekedet" az minősíti a tettet..... jóvá vagy rosszá..... Az érzelmed pedig az értelemből alakul ki, amit sok szubjektív szabály és értékrend befolyásol.... Ez az elme játéka..... A szeretet elme nélkül létezik, ezért nem minősít..... Mindegy hogy jót tettem e a cselekedetemmel vagy nem.... mert az elme szüli a megítélést és a minősítést, ezért nem létezik..... nincs mit megköszönni, SZERETLEK! Érzed ezt így?

Mivel segítettem, így nem biztos hogy ösztönöztelek téged...... Pedig ha hagylak a "bajban" esetleg megtanulsz belőle kimászni .... A szeretet tesz lépéseket..... annyit segít amennyit éppen szükséges, egyébként és többnyire, kívülről, a megfigyelő szerepét tölti be.....

SEPSI SÁNDOR

MONDD, MIT ÉR?

Mondd, mit ér

a reménybe vetett boldogság,

a hiú ábrándok kergetése?

Mit ér az álom,

ha fáj a valóság?

Mondd, mit ér

a szivárvány a szemeken,

a mámor, a szenvedély, a tűz?

Mit ér a hit,

ha elmúlik a szerelem?

Mondd, mit ér

a be nem tartott ígéret,

a látszat szeretés?

Mit ér, ha mindennek

a sors vet véget?

GYÖNYÖRŰ ÁLOM

Gyönyörű álmom volt az éjjel,

te jöttél felém újra,

nevetve, boldogan, vidáman,

és szeretve engem szerelemmel.

Apró kezeid felém nyúltak,

szemeidben ott volt

a vad szenvedély tüze,

s a szívedben örömtüzek gyúltak.

Önfeledten rám mosolyogtál.

Ó, mily szép volt

ez a rövidke csodás álom,

ám addig, újra enyém voltál.

Gyönyörű álmom volt az éjjel,

te jöttél hozzám újra,

vígan,örömmel, s boldogan,

jöttél együtt a kósza fénnyel.

Majd, egy perc alatt eltűntél,

szótlanul, észrevétlenül, csöndben,

mint ki jól végezte dolgát.

S mire fölébredtem álmomból,

te nem voltál sehol,

de itt hagytad nekem, szíved fájdalmát!

VÁGYOM RÁD!

A szivárvány lelkedre vágyom,

hisz a saját lelkemet látom benne,

a tükröd vagyok, a sorsod keresztje,

te légy az életem, s halálom.

A szerető szívedre vágyom

mindig, ma is, holnap is,

s megvédem életem árán is,

hogy megsebezzék nem hagyom.

A forró ajkaidra vágyom,

hogy égessen a csókod,

feltüzeljen minden mondatod,

s teljesüljön egy csodás álmom.

A bársonyos testedre vágyom,

úgy ahogy vagy, mindenestől,

megóvlak majd a sötétségtől,

s a testedet karjaimba zárom.

Add hát kezembe kezed,

nem vágyom semmi másra,

csak terád, és a boldogságra,

s a szenvedély tüzében elégni veled.